Ismét csak egy kis nosztalgia. Ma volt egy éve,h pozitívot teszteltem. Még meg is van a teszt,remélem meg is marad. Gyors azért le is fényképeztem. Gyökeresen változott azóta az életünk. Olvastam egy cikket arról,h a magzatnak nagyon fontos,h milyen érzelmeket táplál az anyuka iránta és a „nem várt” gyerekek ilyen téren hátrányban vannak,mert a kismama nem tudja magzatát sokáig,vagy egyáltalán elfogadni. Mi sem terveztük.
2008.08.27-én délelőtt,amikor megláttam a pozitív csíkot a munkahelyen egyből fal fehér lehettem,egy percet se tudtam tovább dolgozni és szóltam a főnökömnek,h párom és én most megyünk orvoshoz (szerencsére nagyon megértő volt). Úton a nőgyógyászhoz próbáltam magam meggyőzni,h az lehet akár egy fals pozitív is,de az orvos megerősítette,h bár még nem akkora a terhességem,h lássa a szívét,de az biztos,h meg van vastagodva a méhfal és mintha egy petezsák kezdeményt is látna. Este még párom vállán törtem zokogásba és mondtam,h ezt nem tudom elfogadni. De nálam ez aznap estig tartott. Másnap már az internetet böngésztem,h mi mennyibe kerül,hogy néz ki,egyből babás fórumokat nézegettem,h most mi is történhet bennem?
Amikor másodjára mentem pár nap múlva orvoshoz,akkor már mosolyogva mentem és mondtam „igen”-t,a nagy kérdésre: „És? Megtartja?” A vizsgálat végén,amikor még mindig csak a petezsákot láttak már inkább izgultam,h hol a szíve? De 2008.09.17-én azt is megláttam. Fantasztikus volt!!! Attól a perctől nem gondoltam arra,h én nem ezt szerettem volna,hanem már akkor szerettük azt a kicsi embert.
Volt nagy hajsza,h kinél,melyik kórházba,hogyan szüljek? Nem egyszerű volt a megfelelő orvost megtalálni,nagyon sokat hezitáltam,nagyon sokat keresgéltem,véleményeket olvasgattam és végül nagyon jól döntöttem.
Minden egyes ultrahangra nagy izgalommal mentünk,már alig vártuk,h lássuk,tudjuk,h mekkora,minden renben van-e Vele? De a legjobban várt UH 2008.12.08-án volt,amikor is reméltük,h megtudjuk ki is van odabent. Akkorra már a fórumon szinte mindenki más megnevezhette a babáját és mi is reméltük,h a leendő nagyszülőkkel Karácsonykor megoszthatjuk a hírt. De nem. Annál Ő szégyenlősebb volt. Én meg izgatottabb. Olyannyira,h másnapra befizettünk 4D UH-ra. 30 perc mozi,baba részéről 30 perc bujkálás,semmit nem mutatott. Hát mit ne mondjak,elkeseredtem.
2009.01.18-án 24 hetes terhesen a következő vizsgálaton már nem mertem remélni,h megtudunk valamit,de amikor azt mondta az orvos,h szerinte 80%,h kis nunis,Dani arcára,meg az enyémre is hatalmas mosoly ült ki. Titkon mind a ketten kislányt szerettünk volna. És nem csak mi.
Így már mi is nevén nevezhettük a kislányt. Majácska! Világ életemben egy Majácskát szerettem volna!
Így újév után már pörögtek egészen a 36. hétig a napok,hetek,hónapok. Április 1-én,éppen,h időben jöttem el a munkahelyemről. És onnantól nekem már csak szülhetnékem volt. Nagyon vártuk már mind a ketten azt a napot. A rossz az volt,h ez nem egy fix időpont,nem tudod,h mikor jöhet,csak várod. De eljön! Na azóta változott csak meg igazán az életünk. Szülés után még volt egy kicsi „még éltem volna” érzésem,mondhatjuk szülés utáni depressziónak,de ez az érzés olyan hamar el is illan,ahogy jött. Elég csak rá nézni Majára,vagy akár csak rá gondolni. Azt a szeretetet és mély érzelmeket,amit egy gyerek iránt lehet érezni elmondani/leírni sem lehet! Gyönyörű!
Utolsó kommentek